Ezen a napon megint korán felébredtem, bár ezúttal nem a szokásos „ha egyszer felébredek, utána nem jön álom a szememre” esetről volt szó, hanem a Franci jajjgatására, ugyanis történt valami a kezével, amit már tegnap fájlalt, de ma éjszaka meg úgy ébredt, hogy mozdítani se bírta, s be volt dagadva. Reméljuk, hogy semmi komoly, de egyenlore a rendelési időt kell, hogy kivárjuk, amely az ő orvosánál fél tizenegykor kezdődik! Kicsit furcsák az itteni orvosi beosztások, bár van éjszakai rendelés is, amely este nyolctól reggel nyolcig tart, de onnan meg egyből Sassariba kűldenek (tőlünk 10-12 km-nyire), vizsgálatra, ahol meg ott a fél város: egyszer volt szerencsém ott várakozni, akkoriban a pálma tüskéje belement, s kezdett egyre befelébb sűllyedni a Kekko combjába... odaértünk fél tíz környékén, s hajnali egy után ráuntunk a várakozásra, mert még egy pár órás ottlét volt kilátásban, tehát az a legjobb, ha kivárjuk a rendelési időt.

A nagyi is tüdőgyulladást kapott, amit reméljük, hogy hamr kihever! 2 hete töltötte be a 86. életévét,de ennek ellenére mindig telve energiával, állandó és hasznos segítség anyósomnak, ugyanis a nagyi feladata a reggelenkénti zöldség – gyümölcs rendezés anyósom élelmiszerboltjában (amely hajdanán a nagyié volt), meg az ebédet is ő készíti a családjuknak, így könnyítvén anyósom munkáját, egyben hasznossá tévén önmagát, s jobban szüksége van arra a nagyinak, hogy segíthessen, mintsem az ő munkájára, bár ezzel nem akarom lebecsülni, sőt tényleg van mit tanulni tőle, és neki is nagy része van abban, hogy a bolt megy, s a faluban náluk található a legszebb zöldség meg gyümölcs, mert válogatott szép áru, amely mindig általa van ellenőrizve s tárolva a bolt zárása után.

Jól kijövök a csaladdal, anyósommal, tényleg etéren nincs semmi okom panaszra: szeretettel elfogadtak, s mindenki a sajátjával foglalkozik, nem szólnak bele a dolgainkba, s a kezdetektől meg lettek a tisztességes határok. Általában vasárnaponként anyósomékhoz vagyunk hivatalosak ebédre, ami sokszor jó is, főleg ezen kicsikét válságos időszakunkban ez a gesztus is nagy segítséget jelent, s remélem, hogy egyszer én magam is lehetek támaszpont a remélhetőleg eljövendő gyermekeink felé, bár talán az lenne a legjobb, ha nem kellene támaszpontnak lennünk, mert akkor az azt jelentené, hogy maguk is képesek jól elboldogulni, de ha netán mégis, akkor tudhassák, hogy mindig ott vagyunk a számunkra elrendelt helyünkön, s hogy számíthatnak ránk.  Na de hagyom az ábrándokat, egyenlőre, s végre ideje is, hogy nekünk ne legyen többé szükségünk támaszokra,  végre boldogulni tudjunk, s esetlegesen mi lehessünk azok akik vendégül láthatják  őket.